A lisszaboni mojitonak nincs párja

Nohát Lisszabon vonzerejét megtriplázta kedves hazai cimboráim ott tartózkodása. Így hát vasárnap korán útra keltem a fővárosba. Márióék egy hét alatt kiismerték a város fortélyait, és rögtön elkalandoztak velem Cascaisba az óceán partjára. Ehhez most nem is fűzök kommentárt, a nagy víz moralylása, a föveny és a 3 lökött magyar fickó kacagtatása szívembe vésődött. Persze nem tudtam ellenállni az óceán hívásának, és a rettentő fagyossága ellenére is nagyot mártóztam benne, de még a mostani krákogás mellett sem bánom.
Majdnem eljutottam portugál focimeccsre, de igazából el is jutottam. A srácoknak megvolt a jegye a bajnoki mérkőzésre, és bár pontosan nem tudták mikor kezdődik, de sikerült elkésni (remélem Keve törleszti a sok sört Peznek), és már csak 25 Euros jegy volt. Mivel még nem is hallottam a csapatról, aminek drukkolni akartam (Setubal), lemondtam róla, és beértem a stadion bárjában való sörözgetéssel. Meglepődtem a portugál meccsnézési szokáson, miszerint mindneki feszült figyelemmel, de egy hang nélkül szemléli az eseményeket, és a gólt is csak egy kis felhördülés kísérte. Akkor hangzott el pár olé, amikor 1-1-nél a Sporting belőte a 11-t, de amúgy én lettem volna a leghangosabb, ha nem én vagyok az egyetlen aki a Setubalnak drukkol.
Márióék persze meggyőztek, hogy bent más volt a helyzet, a tombolás a tetőfokára hágott, és mindig ők indították a hullámot:)
Bairo alto a mulatozás kánaánja, egy utca tele bárokkal, vasárnap lévén épp jutott hely számunkra, de amúgy meg sem lehet moccanni a lebujokban. Kevét Teresa, a 40 év körüli portugál kokainos rózsaszál megtanította szalszázni, Márió meg elsajátította a rumba alapjait, így hasznos napot magunk mögött tudva tértünk nyugovóra Miguel lakásába. Mint utólag kiderült, mindnyájunknak ugyanaz ugrott be a kéró láttán, miszerint Migi a Portugál Pszihó Patric Beatmenje, egy totál steril iszonyat drága lakban megagiga plazmatévével és rengeteg Xanaxal a fürdőjében.
A hétfő utrabrutál békében és rácsodálkozásokkal tűzdelten telt a napfényes varázslatos Lisszabonban, persze ehhez kellett, hogy Márióval a Tejo partján a lemenő Nap fényében táncoljunk az Amorf ördögök remekére A cicis számra, a Mammas grandes országának örömére.
Balkon, leander, édes villamos, macskakő hátán lakkcipő, illatos szellő, Sagres nedű, víz, fény, vár, Nap, víz, víz, víz..... álom.

Óriási önmegtartóztatást tanúsítva most kivontam magam az out goingból, de ez még így is nehéz volt, hogy majdnem kiköpöm a tüdőm, és ha lenne lázmérőm, tudnám, hogy nagyon lázas vagyok, de így csak sejtem. Persze épp az az érzésem van, hogyha éjjel elpatkolnék, akkor boldogan halok meg. Így is este 1 van, és az elvonókúrám ellenére elég pityókás vagyok, de ma volt Daria szülinapja, így reprezentálnom kellett, és elragadott a hév, annyira megható volt, amint mindenféle nemzet szülötte kántálta a Happy birthdayt a saját nyelvén, és az asztalok roskadoztak a nyamnyam boroktól. Ma igazán élményekkel telített napban volt részem, kezdve a megmérettetéssel, melyen felmérték a portugál tudásom. Szerencsére a szervezők sejtették, hogy nem állunk a helyzet magaslatán, így a szótár használata mellett a könyvet is igénybe lehetett venni, de még így sem vagyok meggyőződve, hogy sikerrel jártam. Az utsó feladat, az volt, hogy írjak valamit a nemzeti ünnepemről, és majdnem beleírtam, hogy ez most nálunk elég gázos, és hogy kb. félnek a következőtől, de mivel ez nyelvtanilag nehezen volt megoldható számomra, meg nem akartam rossz fényt vetni kis hazámra, azt írtam, hogy a miniszterelnök beszédet mond a forradalom nagyságáról és a szabadságról…

A nagy feszültég után az ódon kastély udvarán felhörpintettünk némi nedűd (én persze teát), majd kis csapatunk útra kelt Monseraz felé. A spanyol határ szomszédságában fekszik egy pompázatos tóvidék, totál elhagyatva, mi voltunk a vízi világ egyetlen megbolygatói. A báránykákkal együtt fürdőztünk a kopár hegyek között, elég kontrasztos volt az óceáni turista áradat után. Eztán besomfordáltunk Monseraz kis falujába, ahol megakadt az idő a XIX. században, a 90 lakosú településen a hófehér házakon, macskakövön és színpompás virágokon kívül egy roskadozó templom és egy bikaviadaloknak helyet adó vár van. Elvarázsolódtam. A naplementét a vároromról tekintettük meg, majd pár szempillantás múlva a túloldalon felbukkant a telihold Napnak álcázva magát, ami akkora volt, amekkorát még sose láttam. Miután ránk sötétedett, és mi voltunk az egyetlen élő lelkek a szabadban Babsi az egyik toronyban majd az aréna közepén előadott egy meteor mutatványt égő labdákkal, ami annyira elképesztően a megfelelő helyen és időben történt, hogy beleborzongtam.

A lisszaboni kiruccanásról bővebben beszámolok majd, de most álomra hajtom fejem.

Rántott hús és csiga

Most pedig egy nagy adag öndelejezés következik. Tegnap egy számomra új frenetikus élményben volt részem. Mivel az előadásom jól sikerült, és nem sültem bele a portugál hablatyolásba igen megkönnyebbült állapotba kerültem, és tettem egy elhamarkodott kijelentést, miszerint egyedül fogok összedobni egy vacsit az egész bagázsnak.
Már az alapanyagok hazacipelésekor is majdnem megszakadtam, majd a konyhában töltött 3 óra alatt kétszer is meggyulladt az olaj, szóval véres verejték és halálfélelem közepette készült el a rántott hús és egyéb nyalánkságok 25 ember számára. De az érzés, leírhatatlan, amint láttam a sok népet az én főztömön nyámnyogni, és a kielégültség kiült az arcukra. Többen is azt nyilatkozták, hogy mintha az anyukájuk főztét ették volna (a rántott húst minden náció a saját nemzeti ételének könyveli el), és sokan megkérték a kezem. Annyira boldog lettem, hogy még enni is elfelejtettem, aztán mindenki annyira mámoros hangulatba került, hogy az egész éjszakát átdorbézoltuk.
Ma Robert kocsijával útrakeltünk, hogy meglátogassuk a 7000 éves köveket Évora közelében, tiszta Stone Hange, csak régebbi, és fel lehet mászni a sziklákra. Azt bírom a portugálokban, hogy van egy rakás gyönyörű dolguk, és nem verik túl nagy dobra, nem adják el a lelküket még több túristáért. Ha ezek az őskori kövek mondjuk Amerikában vannak, biztos a világ közepének kiáltják ki, itt meg ugrándozni lehet rajtuk.
Annyira tele volt a hely energiával, hogy a totál lemerült fényképezőgépem fullra töltődött, mire eljöttünk, tényleg.
Hazafelé jövet annyira túlcsorduló volt a jókedvem, hogy késznek éreztem magam egy jó kis csiga vacsorára, így beugrottunk a helyi csárdába bekapni pár puhatestűt.
Amikor kihozta a pincér a cuccot, totál azt hittem még élnek, csak megmutatja őket, hogy jól meggondoljuk a dolgot, de nem, készen álltak a fogyasztásra. És amennyire gusztustalan volt egyúttal annyira ínycsiklandozó is... Az összes helybéli papóca, aki ott iszogatott,, rajtunk mulatott, mert azt sem tudtuk hogy lássunk hozzá, de most már ki vagyok okítva csigaevési etikettből.
Most azzal a gondolattal térek nyugovóra, hogy holnap irány Lisszabon és az óceán.... Adios!

láblógatás, hassüttetés

Olálá hazámfiai!

A napok peregnek itt mint a záporeső, mire befészkeli magát az ember az új városkába, és tudja hol a legfinomabb a galao, már szinte el is röppen a hónap.
Már most nosztalgiával gondolok az itt töltött meghitt napokra, amelyek a maguk megszokott rendje és módja szerint elég élvezetesen telnek. Nehéz szavakba önteni, mert nem holmi világfelforgató élményáradatban van részem, hanem csupán az össznemzeti világbéke érzése járja át lelkem miden itt töltött pillanatban. Nem tudom, hogy győzik, de az emberek itt folyton mosolyognak, így hát mosolygok én is.
Most nagy feladat előtt állok, és persze magamhoz híven még nem fogtam hozzá, holnap elő kell rukkolnom egy 10 perces előadással portugál nyelven....
Node hosszú az éjjel, és sok itt a segítőkész lélek, és ma legalább megfelelő alibim van, hogy ne rugjak ki a hámból.
Amúgy folytatom a naplopást és lókötést.

Sok ölelés néktek

Olá!
Nagy vacilálás után úgy döntöttem a hétvégét Évorában töltöm, és töltekezek. A pénteki nap elvárásaimnak megfelelően alakult, miszerint ellenállva a kísértéseknek 3 órát a csodás könyvtárban töltöttem, de az idő fele az ablakon való kibámulással telt el, úgyanis egy római kori templomra néz. Az elmélyült nyelvtanulásnak az esti tequila party vetett véget... 3 üveg szesz és 15 citrom fogyott el, most már ez az ital is tilalmi listára került nálam. A mai nap a nem létező emlékek felelevenítésével kezdődött délután 4-kor, a képek láttán megrökönyödve hahotáztunk.

A konyhatündéri tevékenységem a fellegekbe magasodott, szociális énem előtört a semmiből, és kitaláltam minden nap legyen egy közös vacsora, amit egy nemzett szülöttei dobnak össze a hazai ízekből. Persze nem gondoltam bele, hogy én egyszál magam vagyok, de Babsival szövetkezve mennyei vacsorát kanyarítottunk 20 főnek. Ma a franciák tettek ki magukért, és megtudtam, hogy a paprikás csirke egyben cseh nemzeti eledel is. A török, lengyel, német specialítások most világháborút vívnak pocimban, rám fér egy kis béke.

Szóval amiről már rég szót akartam ejteni, az az óceánparton töltött hétvége volt. Hírtelen fellángolásból úgy döntöttünk délnek vesszük az irányt, és Lagosban lyukadtunk ki.
Most próbálom felidézni az eseményeket, de csak abban vagyok biztos, hogy rengeteget lubickoltam az óceánban, ami felért egy havi wellness kúrával és töménytelen ráncfelvarrással. Amire valószínűleg szükségem is volt, mert ez a túristaváros a bulizás fellegvára.
Az amúgy elég súlyos italárakat úgy sikerült megkerülnöm, hogy végre találkoztam egy magyarral, aki csapos volt egy bárban, na félig kanadai, de annyira tudott magyarul, hogy megörüljön nekem, és jól leitasson. A pirkadat egy étterem asztalánál talált rám, ahol egy francia, olasz, cseh, török reggelit fogyasztottunk el az összekunyerált falatokból, miközben egy idióta skót pasi nyomta a rizsát, amiből egy szót sem értettünk, és a teraszról svéd gengszterek röhögtek rajtunk. Aztán sokat fürödtem, és összealkudtam egy hajókázást, igaz csak egy rozoga gőzösön, de felért egy titanikkal.

Na ez a bloglétrehozásannyira kimerített, hogy nem maradt időm a hétvégi kiruccanásról beszámolni. Most mennem kell bort venni, azt esti török vacsorához... Mivel holnap csak délután lesz nyelvóra, ez egyenes út az esti hosszas dorbézoláshoz. Adios!

Interno

Bom dia amigos!

Sikerült addig eljutnom az internet labirintusában, hogy lett egy blogom, biza.
Ide fogok szösszeneteket penderíteni itteni kis élményeimről, persze ne aggódjatok, a teljesség igénye nélkül. Ezzel nem a személyes kommunikációt akarom veletek leredukálni, csupán a technika nyújtotta lehetőségekkel élve a számítógépteremben töltött időt minimalizálni, hogy több kalandozásra legyen módom.
Hát szóval olvassátok szeretettel, és ne kíméljetek a kommentárokkal!
Muito beijos!