Bárminő hihetetlen is portói ebédlőmben ücsörgök, örülök az esőnek, és rituálé jelleggel felhörpintek egy korty portói nedűt. Bizony, ez az út hosszúra sikerült, de annál nagyobb öröm, megérkezni. Költségtakarékos megoldásként a Ryenairrel röppentem ide, a foglaláskor nem tűnt nagy dolognak a 16 órás transfer idő Frankfurtban, sőt kalandok tárházát láttam benne. Útra kerekedéskor már sokalltam, de gondoltam rám fér, egy kis német kultúr élmény.
Gondoltam, Frankfurt Hahn reptér nem a belvárosában van, de a csaknem 2 órás buszút minden várakozásomat felülmúlta. De amint megérkeztem, konstatáltam, hogy megérte, már a Főpályaudvar színes forgataga magával ragadott (ekkor még nem sejtettem, hogy közelebbi viszonyba is kerülök vele). Kilépve felhőkarcolók rengetege meredt rám a magasból, akár melyik irányba pillantottam, egy hatalmas toronyba ütközött tekintetem. Rögtön kedvem szottyant felmenni egyre, kiszemeltem a legnagyobbat (300m), de csak egy közepesbe (241m) lehetett felmenni. A német precizitás verhetetlen, a repülőtéri ellenőrzés kismiska volt az átvizsgáláshoz képest, amit végrehatottak a felmenetel előtt. Az 54. emeleten megállt a lift, majd ki lehetett menni a nyitott csúcsra. Csodás látvány és érzés kerített hatalmába, a napfényben elém tárult egy egész város templomokkal, égig erő házakkal, folyóval, parkokkal, hidakkal, tóval, fényekkel, apró emberekkel, taxikkal és sok élettel. Ki is szemeltem a meghódítandó objektumokat, és megcéloztam őket (na nem a felcsempészett B28-assal). Szerencsére nem csak nagyra nőtt óriások vannak Frankfurtban, hanem ódon templomok, és míves házak. A 44-ben lebombázott Paulkirchét renováció után múzeumként rendezték be, mely közepén a hatalmas körbefutó falfestmény megdöbbentő hatást kelt, szemezgetve a német történelmi adalékokkal itt melegedtem. A belváros szebbnél szebb épületekben bővelkedik, a Römer ház komplexuma, a Goethe múzeum,a régi Opera mind elragadóak. Persze nyugalmat a Dómban leltem, ahol még mindig belsőséges karácsonyi hangulat honolt, zeneszóval, ünnepi illattal. A Mainon átívelő régi hídon a túlparta vettem az irányt, hogy a Szépművészeti múzeumban lyukadjak ki. A német szervezettségen itt némi foltot találtam, mert a prospektusban feltüntetett 8 óra helyet már 6-kor bezárt a kiállítás, így csalódottan bandukoltam vissza, mikor összeakadtam egy barátságos franciával, akivel a francia, portugál, angol hebegés után, a német kommunikáció mellet döntöttünk, elmondtam a szituációt, és elkalauzolt az óvárosba, ahol hangulatos utcácskákban elragadó házikók sorakoztak. A német tudásom meglepő módon újraéleszthető, nem túl mély, de érdekes csevelyhez elegendő. A francia idegenvezetés után visszafelé vettem az irányt, hogy elcsípjem az utolsó buszt vissza a reptérre, ott is voltam 10-kor, ám a sofőr azt mondta, csak fél óra múlva indul, így elmentem kaját szerezni, ám mire visszatértem, a busz sehol, még vártam, hátha, de a beérkező sofőr nyersen tudtomra adta, hogy csak fél 3-kor lesz busz…
Így az éjt a pályaudvaron vészeltem át. Az egyetlen nyitva lévő hely egy Mcdonald’s volt (most az egyszer áldottam Rolandot), ahol a melegben olvasgattam, mikor egy kedves görög úr szóba elegyedett velem. Német tudásomat tovább csiszolva, a görög kompániával igen összemelegedtem (40 éve telepedtek oda), megosztották velem mekis utalványaikat és Főníciáról, Antarktiszról és a kryosebészetről diskráltunk, miközben Withney Huston Killing me softly with this song című száma szólt a hangszóróból kb. 150 alkalommal. A németek is barátságosnak tűntek, de csak bevándorlókról sikerült igazán jó benyomást nyernem.
A repülőtéri viszontagságokat nem ecsetelem, a napfelkeltét a felhők felett Portugália határában láttam, és majdnem elsírtam magam, hát még akkor, mikor végre leszállt a gép, és kiléphettem a ködös, nedves városomba, és azt mondhattam Bom dia!!!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése