Olálá hazámfiai!
A napok peregnek itt mint a záporeső, mire befészkeli magát az ember az új városkába, és tudja hol a legfinomabb a galao, már szinte el is röppen a hónap.
Már most nosztalgiával gondolok az itt töltött meghitt napokra, amelyek a maguk megszokott rendje és módja szerint elég élvezetesen telnek. Nehéz szavakba önteni, mert nem holmi világfelforgató élményáradatban van részem, hanem csupán az össznemzeti világbéke érzése járja át lelkem miden itt töltött pillanatban. Nem tudom, hogy győzik, de az emberek itt folyton mosolyognak, így hát mosolygok én is.
Most nagy feladat előtt állok, és persze magamhoz híven még nem fogtam hozzá, holnap elő kell rukkolnom egy 10 perces előadással portugál nyelven....
Node hosszú az éjjel, és sok itt a segítőkész lélek, és ma legalább megfelelő alibim van, hogy ne rugjak ki a hámból.
Amúgy folytatom a naplopást és lókötést.
Sok ölelés néktek
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Bár nem voltunk versenyben, én mindig is ki akartam próbálni a csigaevést, ellentétben veled, akit ez kevésbé motivált. Mégis te nyertél.
Bár ennek bizonyára előfeltétele volt a vacsorafőzés, ami éttermi színtű lehetett, eltekintve attól, hogy egy pár négyzetméteres teakonyhában készült:)
Kellemes Liszaboni lébecolást!!!
Szerintem a csigában inkább az a különleges, hogy egykor csúszott. Az ízére már nem is emlékszem.
Megjegyzés küldése